A megújult Over Magazin legfrissebb lapszámában terjedelmes cikkben számol be a Bécs-Pozsony-Budapest Ultramarathonról. Nagyváthy János írása.

2010-ben úgy tűnt, véget ér. Akinek közösség-kovácsoló futást jelentett, szomorú volt. Akinek a Nagy Megmérettetést, csalódottan vette tudomásul...

Akinek szurkolást, bánatosan tért napirendre felette. Talán az otthon maradó családtagoknak egy kis megkönnyebbülést hozott – de szívük mélyén ők sem örültek. Volt, aki beletörődött, más folytatásért fohászkodott. 

Voltak olyanok is, akik nem nyugodtak. Cselekedtek, hogy október 19.-én Bécsben újra eldördülhessen a startpisztoly, és az emberpróbáló távra vállalkozó futók ismét megkezdjék öt napig tartó, nem mindig örömteli útjukat. S idén a frissítők hűlt helye miatt nem komorultak el az arcok. A mezőny lassabb felébe tartozók sem érezték magukat mostohagyereknek, amiért volt merszük a teljes távnak nekivágni. Igaz, nem is voltak sokan. A nevezési lista azonban már rajt előtt sejteni engedte, hogy így is lesz küzdés, lesz színvonal.



Új szervezőgárda, új név, de valami megmaradt. Az alapgondolat. Az osztrák fővárosból a magyarba, futva. Első nap rögtön 90 km Pozsonyig. Onnan Győrbe újabb 82. Harmadik napon Tatára már „csak” 63. Aztán a dombos vidék változatossága – néhány indulónak újabb nehézség – a Budakeszire vezető 60. Végül a budai Tabánban felállított célkapu, a közel 320 kilométeres út vége. Egyéni versenyzők, csapatok, kerékpárosok. Kísérők, barátok, szurkolók, segítők, tudósítók. Kiéleződő verseny, fokozódó hangulat. Ismét. Még nem az igazi az íze, kicsit még friss, de jövőre jobb lesz. A töltött káposzta is napról napra finomabb. Megint lehet tervezni, készülni, csapatot toborozni, pénzt, szabadságot gyűjteni. És persze futni. Sokat. Mert edzés nélkül aligha fog menni…



Első ízben borzasztó régen hallottam erről a rendezvényről. A dologban a háttérzajként szóló rádió lehetett a bűnös, mert szándékosan soha nem hegyeztem a füleimet, ha kezdődtek a sporthírek. Nem is érintett meg igazán a téma, laikus közönnyel nyugtáztam: vannak ilyen őrültek, akik napokig képesek futni, dacolva esővel, széllel, hideggel és a halmozódó fáradtsággal.. Konkrétan csak Bogár Jani nevére emlékszem, aki több ízben is „vezette a mezőnyt” és „magabiztosan futva nyert”. Maga a verseny azonban olyan hosszúnak – mondjuk ki kerek perec, hétköznapi mércével lehetetlennek – tűnt, hogy túl a „hú de kemény, mennyi tréning, kitartás kellhet hozzá!” kategórián, csupán egy legyintést váltott ki (hiszen „kizárt, hogy hús-vér ember ilyesmire képes”).

Később aztán, sportoló és természetet járó emberként találkoztam másfajta „lehetetlenségekkel” is. Ilyen volt a Mátrabérc teljesítménytúra – no nem maga a túra, hiszen azt évente százak gyalogolják végig. Németh Csabát azonban már a rendezvény (h)őskorában annyian emlegették, hogy könnyű volt megjegyezni. Ugyanis hat órán belül lefutni (sic!) ezt a több mint 2700 m szintemelkedést tartalmazó útvonalat legalább olyan nonszensz vállalkozásnak tűnt, mint a Bécs-Budapest esete. Legalábbis a partvonalról...



A teljes cikk az Over Magazin 2011/4. számában olvasható, amely január 31-ig megvásárolható az újságárusoknál.

A lapszám további tartalmáról itt olvashat, megrendelni pedig itt lehet!